Mit kezdhetünk a világunkat eluraló szellemi, kulturális hulladékkal?

Nem kell messzire mennünk, hogy rájöjjünk, hogy a szemét körül vesz minket. Lépten-nyomon belebotlunk az utcán, valamint az interneten is. Utóbbi esetben a melegágy kezdetben a YouTube volt, amelynek szerepét most már a TikTok váltotta fel, amelyből csak úgy ömlik ránk a szemét, vagy az angol szleng megfelelőjével élve, a trash. Görgetve ezt a videós platformot néha úgy érzi az ember, mint Luke Skywalker és társai az Egy új reményben, amikor a szeméttömörítőbe kerülnek, és a falak kezdtek közeledni feléjük, hogy végleg összenyomja őket.  

A JESZ pódiuma is ehhez hasonlatossá vált, ahogy egyre több szemét került a padlóra és terítékre. A darab arra a kérdésre keresett választ, hogy mit kezdhetünk a világunkat eluraló szellemi, kulturális hulladékkal, és egyáltalán lehet-e ezzel kezdeni valamit, vagy csak elfogadni érdemes, hogy ilyenek mindig is lesznek, és ember függő, hogy sikerül-e az egyensúlyt meglelni a magas és a trash kultúra között. 

A megjelenített helyzetek bárhol előfordulhatnak, teljesen általánosak, de azok mégis egyedi módon vannak előadva. Videókat, vagy azokból kiemelet szállóigévé vált mondatokat emelnek be a darabba, amelynek kódrendszerét talán csak a Z generáció érti meg igazán. Elhíresült internetes alakok elevenednek meg, akikkel az idősebb korosztály talán nem is találkozott, hiszen nem ők voltak a YouTube legnagyobb felhasználói, így nem biztos, hogy pontosan megértenek mindent, ezért a szórakozási élmény veszíthet az erejéből.

Már a kezdés erősen indul, még a nézők el sem foglalják a helyüket, és máris egyfajta idegen, komikus helyzetben találják magukat. A nézőtér előtt a szereplők ülnek elegáns, de annál is giccsesebb, rikítóbb színű ruhában, és köszönnek a belépőknek, ami a felnőtt kultúrának, a színházba járó közönségnek szól, és ezután kezdődik egy igazán gyors vágta a Trash-be. A nyitás is magas kultúrával indít, egy operaáriával, amit kis idő múlva nevetések, kuncogások szakítanak meg, hogy ráébredjünk, hogy amit hallunk, az már egy óriási vicc. Az idősebb közönségben már itt felléphet egy kis zavar, hogyha nem ismerik a jelenet alapjául szolgáló trash művet. Mű? Lehet egyáltalán annak nevezni egy ilyet? 

Innen pedig már csak egyre inkább ásunk le a szemétdomb legaljára. További internetes videók elevenednek meg, köztük Lajos Balázs ominózus esete – sírva nevettünk –, de ezt néha meg-megszakítja egy-egy magasművészeti elem, mint például Madách Imre Az ember tragédiájának paradicsomi dialógusa. Ezen vicces, de közben elszomorító jelentek mellett tantermi jellegű részeket is kapunk, amelyben a szereplők közösen próbálják definiálni a Trash fogalmát, és még egy-egy hétköznapi helyzetet is bemutatnak, amelyekből simán születhetne vicces videó, ami bejárhatná a netet. De azt viszont saját bőrünkön is megtapasztalhattuk már, hogy egy adott kellemetlen szituációban a főszereplő nem éppen jól éli meg a helyzetet, csak a külvilág számára nyújt igazán szórakoztató élményt.

A darab erősségét növelték a színészek játékai, akik ezt szintén a trash műfajához igazították: elnagyolt gesztusok, túlzott hangsúlyozás, eltorzított hang, furcsa hanglejtés. 

Amit kapunk, amit látunk, trash a javából, és az utolsó jelenettel teszik fel az i-re a pontot, amelynek látványa elülteti bennünk a gondolatot: Egy szemétdombon élünk és a szemét előtt nincs akadály, nem tudjuk megállítani, csak hagyjuk, hogy belénk csapódjon.