Olvasónk felidézte a múltat: így telt a szenteste a laktanyában

Bő fél évszázaddal ezelőtt, 1970. december 24-én csak a nős, illetve családos katonák tölthették együtt családjukkal az ünnepet, mivel ez az alakulat egy állandó harckészültséget ellátó, közepes hatótávolságú rakétabázis volt. 

A parancsnoki állomány esetében is hasonló volt a szemlélet, s így történt, hogy ezen a napon egy – a legfiatalabb – 20 éves fiatalember lépett a laktanya ügyeletes tiszti szolgálatba. Már délután négy órakor, mikor az eligazítást tartotta, látszott a katonák arcán a szomorúság, hogy ezen az estén nem lehetnek együtt szeretteikkel. Sajnálta őket, de mit tehetett. Vacsora után járta a körleteket, s hosszan beszélgetett velük. 

Később, takarodó előtt még egy gyors létszámellenőrzés, majd „Jó éjszakát” kívánva elköszönt. Körbejárta a behavazott laktanyát, néhány szót váltva a szolgálatos őrkatonákkal is. A tiszti étkezdéhez érkezve gondolta, bemegy. Áll ott egy pianínó, már többször kipróbálta. Leült mellé. A kinti világítás beszűrődött az ablakokon, s a félhomályban, gondolva a régi karácsonyokra – mikor még az ő szülei is éltek – leütött néhány hangot. Dallam dallam után, és egyszer csak valahogy a Mennyből az angyal, aztán a Csendes éj következett. 

Egy idő után azt érezte, mintha ebben a magányos éjszakában nem lenne egyedül a teremben. Megfordult. Meglepődve látta, hogy talán még húsz katona is áll mögötte. Némán, csendes áhítatban. Pizsamájukra mikádót öltve lejöttek, mert a dallamok beszűrődtek a legénységi épületbe is. Csendben felállt. Az arcokat nem látta, csak feltételezte, hogy bennük is hasonló emlékek szakadtak fel, mint az ő lelkében. „– Köztünk marad” – mondta. És köztünk is maradt. 

Ez után is egy csendes éj következett, nem történt légtérhatársértés, mert akkor még a Nyugat is ünnepként élte meg a karácsonyt.

F. Gy.