Rátgéber: „Most a nagy ismeretlen van előttem”

– Ez a két A4-s papír…
– A teendőim, amiket el kell intéznem a következő napokban.

– Nem kevés.
– Nem bizony. Kicsit felpörögtek az események.

– Akkor pörgessük most kicsit vissza. Mi történt múlt hét szerdán?
– Készültünk az első Euroliga-meccsünkre, de előtte szóltam a tulajdonosnak, Kalmanovicsnak, hogy talán beszélnünk kellene, mert nem értem, mi zajlik a fejem fölött. Leültünk, ő elmondta, hogy valami olyasmit képzel el, hogy az orosz bajnokságban Pokey Chatman, a másodedzőm meccseljen, én meg az Euroligában üljek a kispadon.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Rátgéber László egy hete még Moszkvában tartott edzéseket
[/caption]

– Mivel indokolta ezt?
– Semmivel. De neki nem is kell semmit indokolnia.

– Aztán mi történt?
– Azt mondtam neki, hogy én ebbe nem megyek bele, úgyhogy szerintem az lesz a legegyszerűbb, ha hazaküld.

– Hát, megtette…
– Meg. Igaz, győzködött, de arra gondoltam, mi lesz akkor, ha mondjuk a Final Four egyik meccsén mondja azt, hogy inkább most ne én legyek a vezetőedző. Összességében a tulajdonos döntése egyszerűen megmagyarázhatatlan, de – mint már mondtam – az az igazság, hogy nem is tartozik senkinek magyarázattal, így nekem se. Különösen azért furcsa ez az egész, mert szeptemberben elintézte a munkavállalási papírjaimat, a vízumomat, szóval mindent ahhoz, hogy dolgozhassak. Mégis felbontottuk a szerződést.

– Mi történet ezután?
– Összepakoltunk, és pénteken, az első géppel hazajöttünk Magyarországra.

– Ilyen egyszerűen?
– Igen, ilyen egyszerűen. A cuccaink majd később érkeznek, de mi itthon vagyunk.

– Megbánta?
– A hazajövetelt vagy a moszkvai edzősködést?

– Mindkettőt.
– Egyiket sem bántam meg. A Szpartakkal megnyertük az Euroligát. A hazajövetelről meg annyit, hogy szerintem két dolog van, amit nagyon meg kell becsülnie az embernek: az egészségét és a méltóságát. Én így őriztem meg mindkettőt.

– Mit szólt a család a költözéshez?
– Ó, hát mindenki örült. Azért odakinn nem volt éppen ideális a napirendünk – most viszont minden visszazökken a régi kerékvágásba.

– Milyen volt az első pécsi éjszaka?
– Varázslatos. Mondjuk éppen a gyorsaság miatt nem tudtunk előre befűteni, éjfélig vacogtunk, ezért inkább pontosítanék: az első pécsi reggel volt varázslatos.

– És hányszor csörgött azóta a telefon?
– Folyamatosan csörög. Gyorsan kiderül ilyenkor, kik az igazi barátok. Hogy mást ne mondjak, Lovasi András például azzal állt elő, hogy akkor most szolidaritásból ő sem fog dolgozni két hónapig.

– Rátgéber László nem fog?
– Kosárlabdaedzőként biztosan nem. A Szpartaktól úgy váltam el, hogy január elsejéig csak az ő engedélyükkel trénerkedhetek.

– És addig mi lesz?
– Foglalkozhatom végre az Akadémiával: hiszem, hogy ebben van a jövő, sőt, az én jövőm is. Tartok aztán egy csomó előadást, sok helyre hívnak szerencsére. Ráadásul végre kipihenem magam, alszom majd nagyokat.

– Azért nehéz elhinni, hogy ez kielégítő lenne januárig.
– Pedig nagyon valószínű, hogy ez lesz.

– És január másodikán?
– Az már egy másik történet. Valójában az ügynökök már most is hívnak. Úgy tűnik, jó húsdarab vagyok a piacon.

– Külföldiek, magyarok?
– Korai még erről bármit mondani.

– MiZo-meccseken találkozhatunk?
– Persze, biztosan megyek majd. De értem a kérdést, és jó is, ha ezt tisztázzuk: eszem ágában sincs felajánlani magam a Pécsnél. Viszont azt kérem a szurkolóktól, hogy álljanak a csapat mellé. Egy vereség még nem a világ – sőt, ha nem megy be az olaszok utolsó hármasa, mi pedig a végén bedobunk egy ziccert, nem is lenne miről beszélni.

– Akkor kanyarodjunk vissza a „mi lesz január másodikáig” kérdéséhez!
– Nem egyszerű a helyzetem. Gyakorlatilag amióta 1986-ban leszereltem a jugoszláv hadseregtől, folyamatosan kosárlabdaedzőként dolgozom. Most tehát a nagy ismeretlen van előttem, nem tudom, mi lesz a továbbiakban. Az azonban megnyugtató: legalább itthon vagyok.