Őserő a felesben: ha nem lenne pálinka, űrt hagyna maga után

Legutóbbi egyetemi találkozónkon egyik mérnöktársam azzal hencegett, hogy unokája első szava az volt: „pálinka”. Mondjuk én ezzel nemigen dicsekednék, meg nehéz is elhinni, hogy ezt a bonyolult három szótagot hallotta legtöbbször otthon a csöppség. Mindenesetre létezhet magyar pálinkafüggőség, mert amikor magyarok működtettek wolframbányát Mongóliában, a melósok kilószám vittek ki mazsolát, hogy az isten háta mögött a sivatagban valami jóféle hazait főzzenek le belőle. 

Tény, hogy a „pálesz” ízes magyar kifejezés és igaz ez a tartalmára is. Van hol a szaké megy, másutt a whiskey vagy a vodka, nekünk viszont pálinkánk van, egy valamirevaló hazai félalkoholista erre nyalja meg legalábbis az üveg száját. Az már csak részletkérdés, hogy fütyülős barack, vagy szatmári szilva, sőt az ágyas jelzőről sem a feleség megcsalása ugrik be a kocsmák lelkes látogatójának. Pálinka nélkül lehet élni, de azért egy ilyen világ hagyna némi vákuumot maga után. Mert például milyen az a disznóvágás, ahol a hajnali hidegben az emberek nem egy stampedli kisüstivel indítják a munkát? 

Tudni kell azt is, hogy ma már a házilag eszkábált kifőzdék réz íze eltűnt a nemes nedűből, a cefre pedig többnyire olyan tiszta gyümölcsöktől erjed, hogy akár kozmetikumként is használhatnánk. A pálinka tehát nemzeti kinccsé vált, mert ott vannak benne őseink hagyományai és a modern technika vívmányai. No és tökéletesen illik rá a magyaros pántlika is.