Stúdió szinten szólt Al di Meola

A hetedik te magad légy! József Attiláról valószínűleg keveset hallott Al di Meola, ám hetedik pécsi koncertjét mégis ilyen elvek szerint állította össze. Az Opus című új lemezére épült az est, mindemellett átfogó zenei keresztmetszetet kaptunk a dzsesszgitáros több mint negyvenéves pályafutásáról.

M. B. E.

Idilli csillagos háttérrel és a dallamokat erősítő két billentyűssel (Kemuel Roig kubai zongoristával és az olasz Fausto Beccalossi harmonikással) ült le Al di Meola játszani. A Kodály Központ híresen jó akusztikája ellenére a gitárt és a harmonikát felerősítették. Ennek az lett az eredménye, hogy a harmonika időnként a gitárt is elnyomta, a zongora pedig leginkább akkor hallatszott, ha szólót játszott.

A három zenészt üvegfalak választották el és ülve zenéltek. Ez steril stúdiós hatást eredményezett, tökéletesen élvezhető gitárhangokkal. Mivel ritmusszekció nem volt, azt Al di Meola oldotta meg ütemes játékkal. A dzsesszklubok hangulata azonban így elmaradt (amit például az Uránia moziban átélhettünk Jean-Luc Ponty, vagy Erik Truffaz fellépésekor). A koncert első fele líraian latinos volt, a dzsesszgitáros megmutatta, hogy miért őt választották az elmúlt négy évtizedben 13-szor a világ legjobbjának hangszerén (mondjuk nekem ez a populáris hangzás kevésbé jött be).

A második részben viszont a dzsesszrock, a keményebb játék kapta a főszerepet, s úgy tűnt, arra a közönség sokkal fogékonyabb. Összességében egy kitűnő dzsesszkoncertet hallhattunk, de Al di Meolának volt már itt ennél legalább három jobban sikerült koncertje.